KÖZTEMETŐ

Tíz ablakon át vadul éget a nyár.
Nem áll meg a busz, csak a főkapunál.
Újságba tekerve halott a virág,
Szárába a barna zsinór belevág.
Friss műkoszorú van a tölgyfa alatt,
Mögötte lakóit emészti a hant.
Felhördül a kút, se nekidőlve a gaz.
Rozsdás vizeket visz a pillepalack.
Márvány a betű, ezer égbeli lap,
S nem tudni, ki fekszik a tömbök alatt.
Itt porlik a csont, s vele omlik a kő.
Halált mutogat csak a köztemető.

De rebben a szél, s beleszédül az ág.
Pók jár a tuján. Feleselnek a fák.
A víz dagadó fagyökérre folyik,
S eltéved a medre a hangyabolyig.
Még pislog a gyertya, mohás a kereszt.
Egy muslica potroha rezgeni kezd.
Komposzt kosarából a gyom kihajol.
Az út peremére vonaglik a por.
Muskátli sziromra szegélyt von a nap.
Egy Dacia kombi a gyepre tolat.
Hol lombos a kert fala, dália nő,
Hogy lásd, csupa élet a köztemető.

 

SOKADIK

Írtam egy verset.
Alig-alig emlékszem,
Mert félreraktam egyből.
Témája, címe kiment a fejemből.
Vers volt, a kitörölt sokadik,
Nem látom fakuló sorait,
S nem tudom, miféle lehetett.
Talán a megszokás vezetett,
Az ihlet csalóka érzete?
Született soronként,
S életét nem élte le.
Torz volt a kő,
Vagy gyönge az akarat?
Hit nélkül emeltem
Vaskos falakat,
S míg fogtam görcsösen szélüket,
Ledőlt az épület.
Panel vagy tégla.
Por már. Hiába.
Itt áll a versem végleges hiánya.
Betűkből ház volt.
Bordély vagy klastrom?
Írtam egy verset.
El kéne olvasnom.

 

APRÓ

Hotel Kullancs.
Hotel Fakopáncs.
Száraz a levél,
Omlik a háncs.
Út köve koppan.
A nyár félreles.
Gömbölyű tokban
Potyog a DNS.
Sok pici pendrive,
Ezernyi program
Szédül a földre
Gyors csomagokban.
Roskad a vén ág.
Terhét vesse le!
Hulljon a porba
Makk és gesztenye!
Hotel Kullancs.
Hotel Fakopáncs.
Sárgul a kőris,
Alszik a hárs.
Apró az élet,
Magjába fér.
Kattint egy ujj,
És eljön a tél.

 

MEGISMERNI A TÖKÖT

Megismerni a tököt
Igazolvány nélkül.
Ágas-bogas indák között
Uralkodóként ül.

Megismerni a tököt
Menzán, főzelékből,
Konyhás néni köpenyfoltján,
Rétes töltelékből.

Megismerni a tököt,
Magja, hogyha reccsen.
Vetekszik a szotyolával
Minden Fradi meccsen.

Megismerni a tököt,
Lehet ház vagy hintó,
Halloween-kor, égő szemmel
Gyertyafényt kacsintó.

Sokfélék bár a tökök,
Száz alakba' nőnek,
Méla, bamba tökfejükről
Megismerni őket.

 

OSTROM

Ne tedd kezed ma homlokomra!
Nem kell e csábos rebbenés.
Ne ints a szoknyádban forogva!
Nem vagyok, látod, tettre kész.

Ne vágyj kerülni két karomba!
Ne súgd fülembe: Éhezem!
Nincs több kanóc. Kihűlt a bomba.
Ne fogd meg vénülő kezem!

Őrjít a smink, a rúzs, a pilla.
Megfojt a száj, e húsevő.
Mi végre jössz? Te, Léda! Lilla!
Nagyobbra vágyam úgyse nő.

Vigyázz, a kebled fel ne fedjed!
Szemérmed szépen eltakard!
Mit súgna, mondd, a völgy a hegynek?
Ne fészkelődj! Kibújt a kard.

Hiába szó, a test, ha rezzen.
Bőröm lihegve kóstolod.
Elönt a nagy... Minek nevezzem?
Te nyerted ezt az ostromot.

 

32

Harminckét éves lettem én.
Van hó, de szürke, nem fehér.
Vacak
latyak.

Hálómba lőtt a gyötrelem.
Van még egy „hátha” szögletem,
s veszem
mezem.

Harminckét labda elgurult.
Jövőt reméltem, s itt a múlt.
Hitem
pihen.

Lehettem volna marketing-
menedzser. Öltöny, drága ing.
Merész
nyerész.

De szólt a líra hangja bent.
Hősünk a bölcsészkarra ment.
Beült,
s hevült.

Bár közbejött a munkahely,
latinból mégse buktam el.
Serény
e lény!

Az ég betűtlen oldalán
versem nem olvashatja már
apám
s anyám.

Bőrömbe vájt madárkarom,
nemes, nagy súly a vállamon
komoly
korom.

Kacsint a gyertya, reng a hab:
Harminckét éved el ne add!
Legyél
kemény!

Elérhet bármi vész, tudom,
de arcom ott a Facebook-on:
Vidor
vigyor.

 

EGY MÁSIK

A tél. Egy régi, másik.
Utcák szél fújta pokla.
A dér magasra mászik
A villanyoszlopokra.
Nincs busz. Késői óra.
Lábunk egyszerre botlik.
Mellém zuhansz a hóba,
Megfürdik benne zoknink.
Az éj felér az ínyig.
Hideg, de szomjad oltja.
Szemünk előtt kinyílik
Az ég nagy lámpaboltja.
Míg zord napok pihéit
A szél nyakunkba fújja,
A hó alatt megérint
Kabátod lomha ujja.
Szobámban ülve látom,
Mi volt, egy villanásig.
Végigsimít a háton
A tél. Egy régi, másik.

A POSTAMESTER

(Részlet)

Alekszandr Puskin elbeszélése nyomán

Nagynéném, jámbor, drága lélek,
Az édességre rákapott.
Nyolcvan fölött övé az élet!
Szájában príma keksz ropog.
Ha nincs cukor, mit ér az ember?
Olasz csokit havonta rendel.
Nyugdíj ha jön, számol, s beoszt.
Számlák után első a koszt!
Garzonja rejt megannyi kincset.
Megtöltve váza és komód.
Szokatlan tárolási mód.
De Olvasóm, őt meg ne intsed!
Huszonhat négyzetméterén
Tenyérnyi rendben, szépen él.

Templomba jár, övé a béke.
Aprók közül barátja sok.
Öt polcnyi könyv szobája éke.
Van már, mit többször olvasott.
Cukorra, könyvre bő az étke,
Ez nénikém parányi vétke.
Ha fűt, a gáz kis lángon ég.
Kártyán ha veszt, csekély a tét.
Verssé szabom, vakon, de hűen,
Mit prózában Puskin megírt.
Elnyűve nagy köteg papírt
Nénémnek írom most e művem,
S tudnám e jót fokozni még:
Mesélj nekünk, orosz vidék!

* * *

Jártál-e már felénk batáron?
Kocsid zötyög sok verszten át.
Elátkozod, szegény barátom,
Ki néked rossz gebéket ád.
Hintód ölén morogva fekszel:
- Gonosz zsivány a postamester!
Tengely zörög, behull a hó,
Vagy ímmel-ámmal húz a ló?
Falvak során utazni rémes;
Hibás az út, a híd törött.
Száz kellemetlen nyűg között
Vigasztaló találni vétkest.
Sok elgyötört utas szerint
A postamester bűne mind!

De képzeljük magunk helyébe:
E mesterség komoly s nehéz.
Hangos szitok csupán a bére.
Markába ritkán cseng a pénz.
Tábornok jött az állomásra,
Csengetnek nála egyre-másra.
Feldjéger az! Belép, s hadar:
- Trojkát szerezz! Lovat, hamar!
Parancsra, füttyre bőrig ázik.
Tisztek henyélnek lakhelyén;
Ez csalfa férj, az agglegény,
S ő fut, ha bírja, ájulásig.
Míg talpon áll, nem révedez.
Valódi kényszermunka ez.

Húsz éven át vidékre járva,
Kocsiztam egyre hajdanán.
Orosz hazám ezernyi tája
Köszönt be hintóm ablakán.
Volt postamesterből temérdek,
Kit szorgosnak láttam, szerénynek.
Atyuska, dáma, úrfi, lord,
Tanulhat tőlük jó modort,
Mert nem szegények ők erényben.
Legtöbbje büszke, nem heves,
Van közte fürge, szellemes,
Kivált, kiről szövöm regényem.
Alább, fogadd be, olvasóm,
Szamszon Virin meséje szól.

Május. Ború. Az állomásig
Három versztányi út se volt.
Egyik dörejre jött a másik!
Zápor fakadt, s nyakamba folyt.
Félóra múlva, jól megázva
Bukkantunk rá a szürke házra.
A postamester futva jött,
Teát adott s törülközőt.
Iván kocsist pokrócba vonta.
Jó volt leülni végre benn.
E házban ritka kényelem
S derű honolt, vidéki pompa.
- Dunyácska, jöjj! Tiéd a pult!
Bejött a lány, és elpirult.

Hamvas gyümölcs, törékeny álom!
Fény rezgett néma ajkain.
A férfi szólt: - Ez itt a lányom,
S magam volnék Szamszon Virin.
Számolt, s a pénzt zsebébe dugta.
- Két ló öné. Tessék, a nyugta!
Míg bent az úr ruhát cserél,
Dunyám, szaladj egy csöpp tejér'!
Futott a lány, s Virin dicsérte:
- Szorgos gyerek. Szerény, de friss.
Tizenhat éves drága kincs!
Szegény nejem, hogy meg nem érte...
Oly megható e gyönge kéz!
Szeméből édesanyja néz.

Forró teával oltva szomjat,
Utam csinos szobába vitt.
Vihar zilálta mellkasomnak
Oly jólesett a száraz ing!
Szűk volt e lak, de bája tetszett;
Kopott falán négy régi metszet,
Kirágta itt-ott már a szú:
Elsőn a tékozló fiú
Apjának búcsút int sietve.
A másikon vadabb a fény,
Rossz nők között csapongva él.
Lakmározik, vidám a kedve,
Hevét csitítja pálmaág.
Körötte ül sok álbarát.

Az alkotó a harmadikra
Koldus szegénynek festi már.
Disznót terel, s az inge nyitva.
Híg ételért az ólba jár.
A végső kép mit is mutatna?
Megtért fiát fogadja apja.
A vándor esdve térdepel,
S meglágyul ím a vén kebel!
Sietve jő ölelni bátyja.
Nyitott szemével int a ház,
Borjút taglóz a víg szakács.
Idilli kép! Örül, ki látja.
Négy ócskaság, vásári giccs-
Lelkem falán azóta kincs.

Rossz gönceim selyemre váltva,
Büszkén mentem Virinhez át.
A pult mögött szelíd leánya
Égszín szemét lesütve állt.
Gyönyörködőn e szép szemekben,
Pipám ruhám zsebébe tettem.
A postamester invitált,
Kész voltam véle inni hát.
Az ember szíve mégse szikla!
Fogyott a puncs, nem is kevés!
Egy jóízű beszélgetés
Emléke forrt az ajkainkra.
Míg néztem én a szép leányt,
Az órainga egyre járt.

Iván, kocsimmal útra készen,
Jöttöm régóta várta kint.
Belém nyilallt a bú egészen,
Otthagyni fájt a jó Virint.
Borúm okát Dunyácska tudta.
Utánam jött az udvarukra.
Szavam merészet kérdezett,
S már észrevétlen jött a tett.
Csalóka szív! Szavát ki érti?
Egy gyönge perc, s már ő az úr.
Elég egy váll, egy vékony ujj,
S eszét veszíti mind a férfi.
Feledve rangot, jó modort,
Megégetett a néma csók.

(Folytatás rövidesen.)

 

A GOMBASZAKÉRTŐ VERSE

(Az Őzláb és Pereszke című verses meséből)

Egyik bájos, másik ronda.
Földből, fából nő a gomba.
Ez itt vaskos, az ott apró.
Ez jól nevelt, az meg tapló.

Naponta a kezem alatt
Átmegy több mint ezer darab.
Ebédem egy kiló laska.
Nem véletlen hízom hasra!

Hirdeti egy tábla tarkán:
Itt ülök a piac sarkán.
Bódémba sok ügyfél beles.
Népszerű a gombaleves.

Egyik rágós, másik finom.
Hogyha mérges, kihajítom!
Kuckóm hűvös, zekém meleg.
Fütyörészve pecsételek.

Jelszavam a szakértelem!
Nem volt soha balhé velem.
Hozd a gombát! Okos szokás.
Abból nem lesz gyomormosás!

Nyitva vagyok, bárki keres.
Ítéletem mindig helyes.
Munkám szép! A szagért főleg...
Azért mentem szakértőnek!

 

TAVASZ MEGINT

Tavasz megint. Macskát fialt a pince.
Egy lomkupac körül vidám ruhák.
A sín alatt a Margit híd gerince
Ropogva éri el velünk Budát.
Rétest eszünk, becézi ajkainkat.
Tompítja szó a villamos zaját.
Orrunkba száll egy áruházi illat,
És andalít a fog között a mák.
Leszállunk, fojt a füst, repedt a járda,
De zöld ruhában jön felénk a park.
Méhet vadít a gömbakác virága.
Még zsong a tér, de zümmögése halk.
Hajad lehull. A víz fölé hajolva
Fodrokra bomlik szét a délután.
Egy félbevágott gyár tekint a tóra.
Mi lent gyönyör, fent képzelet csupán.
Csalunk, tudom. Az álmodók hibája:
Más képet rajzolunk kedvünk szerint.
Nem jó tündér igéje szállt a tájra,
Csak egy szemfényvesztő tavasz megint.

 

A NAPLOPÓ TAPLÓ

Tölgyfa kérgén szürke tapló üldögél.
Legyek másznak mozdulatlan fültövén.
Mert a fába keze - lába belenőtt,
Szívja csak a hűvösvölgyi levegőt.
Légy matat az orrán is.
Taplónál ez normális!
Ha megmozdul, kihívjuk a szerelőt.

Ráncos fején látható, hogy nem gyerek.
Alvás után általában szendereg.
Nem jellemző sok mozgás a taplóra.
Kétszázharminc üres oldal naplója.
Terméketlen alkotó.
Hivatásos naplopó!
Verejtéktől nem gyöngyöz a tarkója.

Baglyok, varjak sértéseit lenyeli.
Higgadtsága gombák közt is egyedi.
Teste kemény, viharban sem hajbókol.
Nem áll kézen, irtózik a szaltótól.
Ha megfogod csúf hasát,
Rád ragad a lustaság.
Doktor bácsi így nevezi: -Tapló-kór!

 

TUDJA A RÁK

Tíz lába ízelt,
Ollója ízletes.
Kavicsos ágyból
Rohanó vízbe les.
Mit csinál este,
Ha unja magát?
Hallgat-e zenét?
Tudja a rák!

Jóízű lárvát
Cuppogva eszeget.
Irigyen nézik
Sovány kis keszegek.
Nem érti senki,
Ha hallja szavát.
Hogy mondta, kedves?
Tudja a rák!

Összetett szempár
Kacsint és hívogat.
Lengeti büszkén
Csápját a víz alatt.
Ruhája páncél,
Nem bundakabát.
Kényelmes vajon?
Tudja a rák!

HARMINC FELÉ

Az öltöző csempéje szürke.
Cipőm papucsra váltom át.
Csoszog felém tucatnyi fülke,
Okádva téli záporát.
A gőzben oltalmat keresve
Bolyong a vének vézna teste.
Ki les, csak rút fenékre lát,
Aszott, lecsüng, mi régen állt.
Szemölcs, fekély, redő kivillan.
Mi szép, fakul, mi rút, kinő.
Legyint felém a zord idő,
Kacag fölénye izmaimban,
Szemembe csurran álnokul,
A víz fürdőgatyámra hull.

Medence zsong, vakít a fénye.
Nyakig behúz, magába ránt.
Fejest zuhant a nyár a télbe.
Gerinc se fáj, ideg se ráng.
Mozart zenél, és látni jobbra,
A szinkronúszók nyurga combja
Vezényel. Egyként, mind a tíz!
Ütemre gyűrűt bont a víz.
Kebel, fenék, a lábfej íve
S köröttük bomló glóriák
Elűznek átkot, fóbiát,
S a zord idő elúszik, íme!
Kedélyem egytől rossz csupán:
Kifújok harminc hossz után.

VÁLTOZATOK AZ ELMÚLÁSRA

Volt egy üveg lekvár.
Még a mama főzte.
Amíg ettem, íze
A halált legyőzte.

Volt egy szőrmekalap.
Módosított menyét.
Életében kétszer
Vesztette el fejét.

Volt egy régi szalag.
Begyűrte a magnó.
Ezer néma ránc lett.
A hang is halandó.

KIRAKAT

Belülről nézem a kirakatot.
Vennék egy boldog utcát.
Csatangolni, bámulni akarok,
Zsebembe gyűrve újság.
Látni a maszatos üvegen át
Pincért és sok-sok asztalt.
Jobbra a lámpa, ha pirosra vált,
Sóhajt a szürke aszfalt.
Színésznőn tenyérnyi napszemüveg,
Kezében nyurga póráz.
Könnyes a megcélzott falfelület,
Szaglik a "Női Fodrász".

Belülről nézem a kirakatot.
Lehetne Bécs vagy Prága.
Templomok, boltok és hivatalok.
Kinézve minden drága.
Bezárnak. Tűröm, és kifakadok.
Dörmögök föl-le járva.
Kívülről nézik a kirakatot.
Forgatom: Nyitva / Zárva.
Tanárok, művészek, cicababák
Látják a sok szép könyvet.
Bámulnak engem az üvegen át.
Nekik se sokkal könnyebb

ANYÁM ÉS SZÖRÉNY REZSŐ

Anyámat látom egy filmben:
Karcsú és vidám. Ez ő.
Mellette köntösben ott ül,
Merengve Szörény Rezső.

Gyerekként semmit sem értek,
Szemem egy fodron időz.
Áttetszőn lobog a függöny,
Tányéron táncol a gőz.

Elveszett számtalan kocka,
Sok részlet nem érthető,
Hová is készültek együtt
Anyám és Szörény Rezső.

Plakátok, füstszagú könyvek.
Írógép ízekre hull.
Szétpattan, elszáll a mondat,
Nincs, aki utána nyúl.

Igaz, a szerepük szép volt,
S igaz az ellenkező.
Verték és szerették egymást
Anyám és Szörény Rezső.

Elfogyott anyám egészen,
Mosolya maradt csak ép.
Rajongva nézett az ágyból
Negyvennyolc őszinte év.

Éjszaka nyeltem a könnyem.
Intett a főrendező.
Kisétált lassan a filmből
Anyám és Szörény Rezső.

 

TÉL UTCA HARMINCNYOLC

Maszek volt a dömper, a ház meg tanácsi.
Bagózott a kertben egésznap a bácsi.

Kőasztal tövében megpihent a járgány,
Két cipő a fényben csillogott a járdán.

Öreg lába lomhán, tapogatva lépett.
Körülötte gyors volt, harsogó az élet.

Szeme hályogán át messze-messze látott.
Nyíltak szürke ajkán furcsa füstvirágok.

Sarokig ment, aztán megállt tétovázva,
Tovább sose indult, fogódzott a házba.

Hajnival a fűben tanakodtunk néha,
Hova ez a kurta, ide-oda séta?

Néhányéves fejjel megfejtettem végül:
- Hajni, ez az ember valahova készül!

Mint kíváncsi kölykök, latolgattuk máris:
Mi lehet a nagy cél? Adony? Bicske? Párizs?

Azt a néhány lépést járta újra, újra.
Így készült a hosszú, világvégi útra.

* * *

Egyszer aztán nem volt. Elutazott innét.
Nem fújja a szél már mindig tiszta ingét.

Kidobtuk a dömpert, másé lett a pálya,
S megőszült a Hajni mosolygós papája.

Én volnék a régi, Tél utcai gyermek?
Faggatom a néma, harmincéves kertet.

Megnőttek a bokrok, idegen a pázsit,
De még ma is gyakran ott látom a bácsit.

HOL NEM VOLT  

Járt az öreg súlyos nagykabátban.
Oly sok üzletből végül mi marad?
Abszurd lett a körút. "Nagypapátlan".
Arca helyén üres a kirakat.
Mit fütyülne vajon? Félek, ha most
Erre járna, puszta megszokásból,
Nem ismerné fel a négyes-hatost.
Nem szólva a sarki Mc Donald's-ról.
Más szélben inognak tán a fák is,
Fényképpé lapult a pesti zsongás.
Csöndben haldoklik a régi Ápisz.
A park füve egyszerű hasonmás.
Rögeszmés volnék, vagy tán maradi?
Sétálva gyakran rám tör a magány.
Nincs is körút, mert eltűnt valaki:
Az én öreg, hol nem volt nagyapám.

KÖRÚT

Szakadt plakát lóg a falról,
Villognak a tócsák.
Cipő kólás dobozt gurít,
Ernyőt fog az ország.
Hajléktalan szoborarcon
Zöldben játszó könnyek.
Ezeréves kabátodba
Rejtsd el jól a könyvet!
Bárhogy pereg, nem tud ma már
Szétfolyni az emlék.
Sínek hosszú vájatában
Megtalálja medrét.
Ülés fölött párás üveg,
Mondandója száraz.
Ujjhegyedben készen van már
Réges-rég a válasz.
Tülekednek, tolakodnak,
S felragyog az ablak.
De az ázott emberek közt
Nem jut szék a napnak.

 

KETTEN AZ ÁGYON

Amíg mi ketten az ágyon...
Valahol emberre lőnek.
Rügy fakad éppen az ágon,
Elkel a félárú szőnyeg.
Amíg te itten a vállam...
Ázsia vad szele tombol.
Tönkremegy csendben az állam,
Bóbita, Bóbita rombol.
Amíg az ajkad az ajkam...
Kettesért izzad a gyermek.
Úszik a zsűri a bajban,
Nagymama nézi a kertet.
Amíg mi ekkora vággyal...
Dugóba kerül a város.
Mélynyomón szökken a lágy dal.
(Énekli Vámosi János.)
Amíg ma ordítva súgom...
Csóválja fejét az orvos.
Sikolt a vonó a húron,
S kitör egy tuzhányó, pont most!
Amíg te alélva nyögsz még,
Csók buja gyöngye a szádon.
S ki tudja, mi minden történt,
Amíg mi ketten az ágyon...

MI HOZTUK EL

Az ablakból látszik már a táj.
Vitorla metszi a távoli eget.
A motor még néhány percig jár,
Míg elfogy alólunk a rázós terep.
Sorompó legyint, hogy zöld az út.
Valami új dal a fülünkbe kopog.
De valahogy mindez még a múlt,
A strand meg a fák, s a vízben a horog.
Mint statiszták jönnek strandolók.
Paraván égbolt a Badacsony felett.
S mi nem látunk éppúgy parkolót,
Ugyanúgy por van, és éget a meleg.
Nézd, zárva van most is a hotel!
Meg itt a tábla is: "A kutya harap!"
Talán időgép lett az Opel,
Vagy mi hoztuk el a tavalyi nyarat?

 

A HÁZ

Mit kibír a ház! Mennyi évet!
Hogy zajlik a nagybetűs élet.
Mennyi kérdés volt és felelet,
Mit elnyelt az a négy emelet!
Mit kibír a ház! Mennyi embert!
Hány pótkávét, rosszízű reggelt!
Szatyrod, míg monoton cipeled,
Tudod még, ki lakik ki felett?
Mit kibír a ház! Mennyi sorsot!
Mennyi fajtisztát, mennyi korcsot!
Miféle fejvesztett napokat
Takar a födém, a vakolat!
Mit kibír a ház! Mennyi áram!
Hány seb ég a kövön, a fában!
Könyvtárnyi titkot és szerepet
Tudnak a téglák, a cserepek.
Mit kibír a ház! Mennyi évet!
Hogy bohémból csökönyös vén lett.
Ajtódra új név lesz kiírva,
De a ház kibírja! Kibírja!

 

DALSZÖVEGEK

 

A NÓRA

(Zene: Kardos Csaba)

A nőm, a Nóra,
Csak annyit róla,
Törékeny mint a kő,
És szőke mint a kóla.

A nőm, a Nóra,
Már évek óta
Csak ő a bennem rejlő
Nagy titkok tudója.

A nőm, a Nóra,
Vevő a jóra.
Mellette színarannyá
Válik minden óra.

A puding próbája az evés,
De neki minden puding kevés.
Napról napra több és több kell.
Segíts rajtunk, Dr. Oetker!

A nőm, a Nóra,
Egy szót se szólna,
Ha sörről átszoknék
A durva alkoholra.

A nőm, a Nóra,
Mégis megóvna.
Szerinte józanít
A könnyű esti torna.

A nőm, a Nóra
S a húga, Dóra,
Fütyültek elveimre
Mára virradóra.

AZ ALVÓ NAP

Szemedben alszik már a nap.
Kihunyt egy régvolt pillanat.
A fáradt tenger elpirul.
Az ujjam nem érinti ujj.

Élnénk, ha élet volna még,
És halnánk minden álomért.
A világ is elfogy hirtelen,
Ha benned többé nincs hitem.

Egy hang súg a mélyben,
Az elnyúló éjben,
Egy hullámból értem,
Hogy nincs vége még.
Ha elszólít tőlem a tengerfenék,
Fényként
Szétszór
Az ég.

Míg fent csak hullik percre perc,
A mélyben önmagadra lelsz.
Mit kóbor lényed ott talál,
Egy másik élet titka már.

Valóság, álom egybeforr,
Sötétség, napfény ránk hajol.
Az égbe törsz, ha mélybe mész,
A test, a lélek így egész.

Egy hang súg a mélyben,
Az elnyúló éjben,
Egy hullámból értem,
Hogy nincs vége még.
Ha elszólít tőlem a tengerfenék,
Fényként
Szétszór
Az ég.

 

HA EGY FÉNYKÉP SZÉTSZAKAD

(Zene: Menyhért Judit)

Csak egy gyűrött pillanatkép,
Féltenyérnyi röpke múlt,
Amit most is megmutatnék,
De már régen szertehullt.

Arcom fürdött két szemedben,
Szemem most is visszanéz.
Nevettél, de észrevettem,
Hogy a szíved oly nehéz.

Ha egy fénykép szétszakad,
Az a féltett pillanat
Hova száll a papíron túl,
Ha az arcunk széjjelhull?

Csak egy őrült mozdulat,
És egy álom széthasad,
De a múlt a kezedbe ég,
Hogy volt az a gyönyörű kép.

Mellém ültél, és a gombot
Egy ismeretlen nyomta meg.
Itt egy kéz és ott egy homlok,
De már testté nem lehet.

Két bolond egy szürke téren,
Sok cafat lett, hulladék.
Néha most is félve nézem
Az album sebhelyét.

Ha egy fénykép szétszakad,
Az a féltett pillanat
Hova száll a papíron túl,
Ha az arcunk széjjelhull?

Csak egy őrült mozdulat,
És egy álom széthasad,
De a múlt a kezedbe ég,
Hogy volt az a gyönyörű kép.

 

NINCS VÁLASZ

(Zene: Menyhért Judit)

Mondd csak, mért nem végtelen az élet?
Mondd csak, merre fordul ez az út?
Mondd csak, mért is játszom el a szépet,
Hogyha másnak megfelel a rút?

Mondd, egy dallam mennyit ér,
Ha minden sarkon más zenél?

Mondd csak, mért nem érem be a jóval?
Mondd csak, mért kell mindig az az új?
És egy fáradt testületi sóhaj
Bátor tetté mért nem alakul?

Mondd, egy dallam mennyit ér,
Ha minden zenész másból él?

Mondd, egy koldus mért örül, ha adhat?
S mért kell mindig álruha nekem?
Mondd csak, kell-e házainkra ablak?
Úgyis mindent látunk a net-en!

Mondd, egy dallam mennyit ér,
Ha nincsen víz és nincs kenyér?

Mondd csak, könnyít rajtam az a könnycsepp?
Mondd csak, hányat fordul ez a föld?
Nincsen válasz, hallgatnak a bölcsek.
Látod, ők sem sejtik a jövőt!

 

Greensleeves/Angol udvari dal

Változat női hangra

Ó, szép szerelmem, mit tevél?
Hogy élek így magányosan?
Hozzád hűséges voltam én,
De szép mesénknek vége van.

Ó, hűtlen férfiú,
Hol jársz a tengeren?
A szél, ha hozzám visszafú,
A szívedet mélyre rejtem.

Volt száz ígéret ajkadon,
S mint gyönge szívem megrepedt.
Mint rab madárét, halld dalom,
Míg búm a földbe eltemet!

Ó, hűtlen férfiú,
Hol jársz a tengeren?
A szél, ha hozzám visszafú,
A szívedet mélyre rejtem.

A lábnyomodban jártam én,
És hátrahagytam népemet,
De szíved büszke várfal, és
Már elboríták fellegek.

Ó, hűtlen férfiú,
Hol jársz a tengeren?
A szél, ha hozzám visszafú,
A szívedet mélyre rejtem.

Oly szép ruhákat varrtam én,
Hogy nyújtsak néked kellemet,
S te most a földnek túlfelén
Már más szoknyáját kergeted.

Ó, hűtlen férfiú,
Hol jársz a tengeren?
A szél, ha hozzám visszafú,
A szívedet mélyre rejtem.

Ó, halld imám, ott fönt, nagy Úr,
Ki látod ot a víz fölött!
Bocsáss szelet, mely erre fúj,
S a tenger vesse partra őt!

Ó, hűtlen férfiú,
Hol jársz a tengeren?
A szél, ha hozzám visszafú,
A szívedet mélyre rejtem.

 

ÍGY KEREK A VILÁG

(Zene: Erdész Róbert)

Hány színű a világ?
Hány nap, hány barát?
Mi vár reám?
Mi vár reád?

Végtelen ez az út,
S mindig ugyanúgy
Tiéd az ég.
Röpülni szép.

Így kerek a világ:
Minden falon át
Elér a fény, elér a fény!
Így múlik, ami bánt,
S látod, a világ
Kezedbe fér, kezedbe fér!

Így kerek a világ:
Száz lomb és ezer ág
Száz fura mosolyát látod.
Így kerek a világ,
Lásd meg a ködön át,
Itt csak a közöny árt.
Né-é-é-ézd!

Így kerek a világ:
Minden falon át
Elér a fény, elér a fény!
Így múlik, ami bánt,
S látod, a világ
Kezedbe fér, kezedbe fér!

Játszunk a végtelenben,
Létünk egy pillanat.
Szárnyunk az égbe rebben,
De szívünk itt marad.
Minden él, s végül odaér,
Ahová az út visz.
Nem tudom már, hol feledtük el.

Hány színű a világ?
Lesz-e odaát
Ledőlni fal,
Dalolni dal?

Végtelen ez az út:
Völgy és alagút.
Megannyi táj
Sötétje vár.

Így kerek a világ:
Száz lomb és ezer ág
Száz fura mosolyát látod.
Így kerek a világ,
Lásd meg a ködön át,
Itt csak a közöny árt.
Né-é-é-ézd!

Így kerek a világ:
Minden falon át
Elér a fény, elér a fény!
Így múlik, ami bánt,
S látod, a világ
Kezedbe fér, kezedbe fér!

Így kerek a világ:
Száz lomb és ezer ág...

Így kerek a világ:
Minden falon át...