Gáti István
DARÁLD LE EZT A KÖNYVEMET
Faludy György emlékére
Daráld le ezt a könyvemet,
mert súlyosabb, mert könnyedebb
és kétkedőbb is, mint amit
a rendszer ért és megtanít.
Tollrágók szörnyű mérge ez.
Humorral, ténnyel mételyez.
Elvont vagy túl is érthető?
Kályhába dugva éghető.
De én a tűzveszély miatt
elvetném ezt az ötletet.
Irány a fényes gépgarat!
Daráld le ezt a könyvemet.
Daráld le ezt a könyvemet.
Mumusként benne görnyedek,
és gyermekedre rátörök,
ha ujjal verssoromra bök.
Ne nyomja terhe polcodat.
Költőből ennyi úgyse kell.
(Meg ott a sok teátrum is…)
Mocsárba fojt a gondolat.
Az engedetlen mű hamis,
kifogyhatatlan ötletel,
és annyi másra kell a hely!
Pokolba hát a szörnyeket!
Pogány misére hív a gong.
A készüléken ott a gomb.
Daráld le ezt a könyvemet.
Daráld le ezt a könyvemet,
mert szél fakad, ha pörgeted,
s a szélből lesz a förgeteg.
Vírus tarol meg háborúk.
Lapozz tovább! Ne nézd a vért!
A vers kolonc, a könyv a múlt.
Ne nyúlj a polcra több bajért!
Magadnak élj, a sok nyomort
elvégre úgysem értheted.
A sok világi szót okold,
a kor miatta tévelyeg.
Világod úgyis tönkremegy.
Daráld le ezt a könyvemet.
Daráld le ezt a könyvemet.
Csalóka tükre görbe lett.
Ki visszanéz, a képe torz,
groteszk alak, cseppet se vonz.
Ha nincs se net, se víz, se gáz,
s a bunkeredben rátalálsz,
reád mered, mint holmi vád,
e pincemélyi furcsa tárgy.
Papírba gyűrve istenek,
ezer mihaszna ismeret,
nektárból cseppnyi kóstoló,
asztalláb éke, porfogó.
Hajítsd a gépbe! Meglehet,
kezed titokban megremeg.
Ha sorba rendezett betűk
varázsa mégis körbevett,
kíméld meg ezt a könyvemet.
DAL A NAGY BÜDÖS SEMMIRŐL
Jár az utcán a nagy büdös semmi.
Hogy tud a hiány ennyire lenni?
A mondat közti térben baktat,
és ingerlően részletgazdag.
Mint izom nélküli erő,
körötte ólom a levegő.
Örök társad a nagy büdös semmi.
Esténként betér testedből enni.
Tompul a tudás, a fogad lukad,
és ködbe vesznek eszmék, utak.
Kietlen űrbe hull a por
nulla óra nullakor.
Terjed benned a nagy büdös semmi.
Viszik a vénák, a dobhártya zengi,
és kényszerít, hogy megtekintsed
a homokszemként pergő nincset.
Míg szénatommá alakít,
csak játszd a büszke valakit!
IDŐ-KERET
Nem illik rá a szűk keret
a szerteomló végtelenre.
A tű fokán az űr mered.
Ledöfni kár a tűhegyet.
Nem illik rá a szűk keret
a körbefércelt életekre.
Magába fojt a művelet.
Foszlány a vágyott mű helyett.
A semmin átzuhant a cérna.
Semerre út. Hogy érni célba?
Sekély a menny, de mély a pokla.
A szerteomló nappalokra
nem illik rá a szűk keret.
SZEMÉLYVONAT
Utódom nincs, de van fiam.
Felé sietve távolodtam.
Futott a fény a vak vonatban.
Dobolt a talpfa hangtalan.
Halott megállók, tettetések.
Sodort a táj, de egyre késett,
míg végre szembe jött a nap.
A szűk, vidéki ég alatt
üresnek tűnt az állomás.
Az álom testet öltve más.
Árny ült a rózsabokrokon.
Elnyúlt a pad. Órámra néztem.
Megláttam benne homlokom.
Tíz óra öt. Mi van, ha mégsem…?
Birokra keltek fönt a felhők.
Kérdőjelek: szél lökte fák.
És nagy sietve jött a felnőtt,
az újszülött, a félve várt.
Markolt a kéz. Előttem állt
a túlvigyázott benti fénykép.
Egymást nevetve méregettük,
mint öntudatlan érkezők.
Fakó vonatnak tűnt táj is.
Borultak menetrendjei.
Kész voltunk semmikkel teli
csomagjainkkal menni máris,
a ránk ruházott friss szerepben,
nem hallva már a közleményt:
A célállomás ismeretlen.
PUSKIN AZ ARBATON
Puskin kereng az Arbaton.
Nataljával suhan karöltve.
Turistahad közt, bronzba öntve
sétálni ritka alkalom.
Itt jár a költő! Ámulat.
Szellőben ring a szoknya alja.
A Burger King előtt Natalja
egy hirdetésre rámutat.
A délután, mint rossz kölyök,
a múltat résre nyitva hagyta.
Megáll a szél egy pillanatra
a hűtőmágnesek között.
Puskin vidám az Arbaton,
ahogy bolyong másodmagával.
Már kész a mű, nincs végre párbaj.
Úgy döntök, én se zaklatom.
A pár, ki hajdan itt lakott,
kering a báli forgatagban.
A zsebben antik óra kattan.
Villannak kések, étlapok.
Benéznek egy-egy boltba még.
Harsány a könyv, mit Moszkva árul.
A múlt recsegve visszazárul.
Szürkülni kezd a nyári ég.
Puskin, ki mindent dalba von,
most visszalép a kőalapra,
s hunyorgó szemmel néz a napba
hölgyével itt, az Arbaton.
A HÁZ
Mit kibír a ház! Mennyi évet!
Hogy zajlik a nagybetűs élet.
Mennyi kérdés volt és felelet,
Mit elnyelt az a négy emelet!
Mit kibír a ház! Mennyi embert!
Hány pótkávét, rosszízű reggelt!
Szatyrod, míg monoton cipeled,
Tudod még, ki lakik ki felett?
Mit kibír a ház! Mennyi sorsot!
Mennyi fajtisztát, mennyi korcsot!
Miféle fejvesztett napokat
Takar a födém, a vakolat!
Mit kibír a ház! Mennyi áram!
Hány seb ég a kövön, a fában!
Könyvtárnyi titkot és szerepet
Tudnak a téglák, a cserepek.
Mit kibír a ház! Mennyi évet!
Hogy bohémból csökönyös vén lett.
Ajtódra új név lesz kiírva,
De a ház kibírja! Kibírja!
KERESGÉLŐ
Most megvan az olló,
De nincs meg a kés.
Most eltűnt a dudor,
De itt van a rés.
Most megvan a partvis,
De hol van a kosz?
Most mély a medence,
De nulla a hossz.
Most nálam a gyógyszer,
De semmi se fáj.
Most tiszta az ablak,
De szürke a táj.
Most látom a távolt,
De bújik az itt.
Most mindenki sportol,
De senki se fitt.
Most görnyed a néni,
De nincs vele bot.
Most nevetni kéne,
De hol van az ok?
Most megvan a bérlet,
De nincs ide busz.
Most duzzad a léggömb,
De elfogy a szusz.
Most megvan az élet,
De nincs a halál.
Még száll a golyó,
Ami célba talál.
ANYÁM ÉS SZÖRÉNY REZSŐ
Anyámat látom egy filmben:
Karcsú és vidám. Ez ő.
Mellette köntösben ott ül,
Merengve Szörény Rezső.
Gyerekként semmit sem értek,
Szemem egy fodron időz.
Áttetszőn lobog a függöny,
Tányéron táncol a gőz.
Elveszett számtalan kocka,
Sok részlet nem érthető,
Hova is készültek együtt
Anyám és Szörény Rezső.
Plakátok, füstszagú könyvek.
Írógép ízekre hull.
Szétpattan, elszáll a mondat,
Nincs, aki utána nyúl.
Igaz, a szerepük szép volt,
S igaz az ellenkező.
Verték és szerették egymást
Anyám és Szörény Rezső.
Elfogyott anyám egészen,
Mosolya maradt csak ép.
Rajongva nézett az ágyból
Negyvennyolc őszinte év.
Éjszaka nyeltem a könnyem.
Intett a főrendező.
Kisétált lassan a filmből
Anyám és Szörény Rezső.
TÉL UTCA HARMINCNYOLC
Maszek volt a dömper, a ház meg tanácsi.
Bagózott a kertben egész nap a bácsi.
Kőasztal tövében megpihent a járgány,
Két cipő a fényben csillogott a járdán.
Öreg lába lomhán, tapogatva lépett.
Körülötte gyors volt, harsogó az élet.
Szeme hályogán át messze-messze látott.
Nyíltak szürke ajkán furcsa füstvirágok.
Sarokig ment, aztán megállt tétovázva,
Tovább sose indult, fogódzott a házba.
Hajnival a fűben tanakodtunk néha,
Hova ez a kurta, ide-oda séta?
Néhány éves fejjel megfejtettem végül:
– Hajni, ez az ember valahova készül!
Mint kíváncsi kölykök, latolgattuk máris:
Mi lehet a nagy cél? Adony? Bicske? Párizs?
Azt a néhány lépést járta újra, újra.
Így készült a hosszú, világvégi útra.
* * *
Egyszer aztán nem volt. Elutazott innét.
Nem fújja a szél már mindig tiszta ingét.
Kidobtuk a dömpert, másé lett a pálya,
S megőszült a Hajni mosolygós papája.
Én volnék a régi, Tél utcai gyermek?
Faggatom a néma, harmincéves kertet.
Megnőttek a bokrok, idegen a pázsit,
De még ma is gyakran ott látom a bácsit.